"Az ANZAC (Australian and New Zealand Army Corps – ausztrál és új-zélandi hadtest) nap Ausztrália egyik legfontosabb nemzeti ünnepe. Ezen a napon emlékeznek meg az itt élők azokról, akik szolgáltak és hősi halált haltak a hazájukért vívott háborúban. Sok ország jelöl ki egy napot hősi halottaik emlékére, de csak kevesen teszik ezt olyan stílusosan és átéléssel, mint Ausztrália. Sokat megtudhatunk a nemzeti jellemről, látván a családok gyászát, a némán üldögélő, elcsendesülő embereket, akik őseik nagy tetteire emlékeznek.
1915. április 25-én Ausztrália és Új-Zéland hadseregének expedíciós katonái közül 16.000 ausztrál katona szállt partra Törökországban, Gallipoli városához közel. A partraszállás a brit haditerv rosszul kigondolt részét képezte, célja az volt, hogy elfoglalják a stratégiailag igen fontos Dardanellákat. A partraszállás éjszakájára több mint 2000 ausztrál veszett oda miközben egy sziklafallal és jól felkészült, német tisztek által irányított, török katonákkal védett kis öblöt akartak elfoglalni. A következő nyolc hónapban a csapatok néha partot értek, ám megvetni a lábukat nem tudták. Ezrek haltak meg, mire London kiadta az utasítást, hogy az éjszaka leple alatt a katonák visszavonulhatnak. A küzdelmek során az ANZAC vesztesége 8587 katona volt. Nem sűrűn emlegetik az ANZAC napi megemlékezésekben, hogy Franciaország éppolyan sok katonát vesztett Gallipolinál, Anglia háromszor ennyit, és Törökországnak is volt 86.000 halottja. Azonban ezek a nemzetek a történelmük során már jóval korábban is szenvedtek el súlyos veszteségeket; viszont Ausztrália ezt nem mondhatja el magáról, így a csata szinte mitikus jelentőséget kapott.
Az első ANZAC napi felvonulásra néhány évvel az I. világháború után került sor. Ez az alkalom egyre jelentősebb lett az évek múlásával. A nap mottója: „Lest we forget – Nehogy elfeledjük!” Az ünnepségek országszerte pirkadat előtt, ünnepi misével kezdődnek, amelyen sokan vesznek részt a hajnali óra és a hideg ellenére.
Ezt követően indul a parádé. Katonazenekarok vonulnak fel, majd többnyire háborús veteránok sorjáznak ünneplőben, ezredük nyakkendőjében, felöltőikön háborús kitüntetéseket viselve és zászlóaljukkal menetelve, persze a maguk tempójában.
Az összegyűlt tömeg zászlókat lenget, és köszönetet mond a hazát szolgáló honfitársaknak. Az egész látvány szívmelengető, nehéz elfelejteni. Néha, mikor a zenekarok elcsendesednek, csak a cipők nyikorgását lehet hallani, meg a kitüntető emlékérmek csörgését.
A nap végén az ősz hajú veteránok a helyi kocsmákban folytatják a megemlékezésüket egy pohár ital mellett, esetleg játszanak egy Two Up nevű egy fej vagy írás rendszerű – az év összes napján amúgy betiltott – outbacki szerencsejátékot, ami az ausztrál katonák kedvenc időtöltése volt.
A gallipoli hadjárat utolsó ismert túlélője 2003-ban, 102 éves korában hunyt el. Alec Campbell, egy szerény tasmaniai, alig 15 évesen állt katonának, állami temetésben részesült.
Az állami ünnepségek évről évre egyre nagyobbak, ahogy a veteránok gyerekei, unokái, dédunokái öltik magukra elődeik kitüntetéseit, szalagjait, és lépnek őseik nyomdokaiba."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése